Nem vagyok az a hitevesztett típus, aki-már említve előző bejegyzéseimben- feladná végleg a harcot! Én sosem adom fel! Van, hogy valami teljesen reménytelennek tűnik. Ám, ha tartozik hozzá mégis némi remény, akkor érdemes neki lehetőséget adni. Megértem azokat, akik okulva csalódásaikban, többé nem hisznek!

Ma én is így érzem magam. De tudom, hogy ez az állapot el fog múlni. És később másképp látom majd a dolgokat. Van, hogy a harag, a düh, a sértettség nem a valós fényben világítja meg a helyzeteket. Meg kell várni, míg elszáll a köd. Én mégis mindezek ellenére úgy vélem, a legjobb, ha önmagunkba nézünk. Ott kell helyretenni legelőször az érzelmeket.

A tagadás a legmérgezőbb! Felesleges, és hazug! Miért hazudok ...

Úgy érzem minden egy körforgás része. Aminek a vége ugyanaz. Elindulunk valahonnan. Azt hisszük, nem tudjuk, hová érkezünk. Bízunk és hiszünk abban, ahová érkezni szeretnénk, ám a végén mindig ugyanoda lyukadunk ki. A csalódáshoz! S mindegy, hogy ez emberben keletkezett, a hitünkben, vagy önmagunkban, egyformán fájó érzés. A mi hibánk? Valamit rosszul képzelünk el ehhez, hogy a vége ne egy szép emlék, hanem egy csalódás legyen? S ha csalódás is, lehet attól még szép emlék? Emeljük fel a fejünket és sétáljunk tovább! Csak ezzel az a baj, hogy a sok fájdalom olyan nyomokat hagy bennünk, mely által később, az újabb csalódástól való félelmünk meghatározza jövendőbeli kapcsolatainkat. Hihetjük-e, hogy nem egyformák az emberek? ...

Nem tudom, hová tartunk! Sőt már azt sem elindultunk-e egyáltalán? Hová, merre, mit keresünk? Boldogságot? De az merre van? Ahol a végtelen? Arról sem tudni, létezik-e? Ha kifutnék a világból, hova futnék, és meddig? Meddig tart még, és már megint az emberek hitevesztettsége? Néha úgy érzem, csak a saját farkunkat kergetjük. Beleszédülünk, és soha nem ér véget! Mit hajszolunk ennyire? Mit keresünk? Önmagunkat megtalálni és megtartani a legnehezebb feladat! Folyamatosan befolyásolnak mások, hol jó, hol rossz értelemben. S hogy miért vagyok az, aki? Honnan is tudhatnám? Beleszülettem egy testbe, tartozik hozzá egy lélek is, amit a személyiséggel azonosítanak leginkább. De kit érdekel a lelkem? A személyiséget meghatározni, bírálni ...

Nagyon szeretném, ha lenne értelme annak, akik vagyunk! Ha figyelnénk egymásra és észrevennénk, amikor fáj! Észrevennénk, ha mélységeinket kiadva bizalmunkat is beletesszük a másik tenyerébe, és ő, kortyolván belőle, megérezné kik vagyunk! A világ tesz tönkre minket? Mi miatt kényszerülünk feladni önmagunkat, és erkölcsi,- társadalmi elvárások között csak látszatként élni? - Ezt nem lehet! - A zt nem szabad! - E mezt pedig főleg nem illik! Persze, van egy alap norma, amit tovább kell adnunk gyermekeinknek. Ezek illemszabályok! Már ezeket is egyre kevesebben ismerik!  Ám azt tovább adjuk-e, hogy hogyan légy önmagad, amiben nincs semmi szégyellni való, s hogyan küzdj saját magadért az élet bármilyen nehéz pillanatában?

Amikor ezt mi ...

Elgondolkodtam. Kapcsolatainkat mi határozza meg a leginkább? Barátnőimmel beszélgetve, valahogy próbáljuk megfejteni a talányokat, mert lássuk be, vannak. Hiába hisszük magunkat, vagy egy helyzetet egyértelműnek, sohasem az. Túl sok összetevő játszik közre, és az idővel egyre nehezebb lesz, mintsem könnyebb. Megtanuljuk-e valaha kifejezni magunkat úgy, hogy a másik számára az elfogadható és befogadható legyen? Ha én úgy gondolom, hogy teljesen egyértelmű a közlésem, a másik számára azonban mégsem, hogyan kommunikáljunk? Lehet, hogy nem úgy viselkedem, ahogyan beszélek. És az is előfordulhat, hogy nem úgy beszélek, ahogyan viselkedem. Ha hódításról beszélünk, vagy csak arról, hogy közelebb kerülhessünk a másikhoz,melyik a ...

Ezt érezzük, amikor valakit közel engedtünk a lelkünkhöz. Sőt, nem engedtük, egyszerűen belekerült a kicsi szívünkbe. S mi mit sem sejtve hagyjuk, hogy az érzés ott lebegve egyre erőteljesebben eluralkodjon rajtunk. Egészen addig, míg rózsaszín mámorunkban észre sem vesszük az intő jeleket. Egyeseknek az sem baj, ha az érzés viszonzatlan. Törtetnek, be akarják bizonyítani, hogy boldogságuk tárgyának ők a legmegfelelőbb választás. Mások örökké titkolva, mélyen őrzik magukban az érzést. Csendben sírnak, és a fájdalmukat nem látja, nem érti soha, senki. Kép forrása: google

Csak feszeng a szeretet a világmindenség hullámhosszán, remélve, hogy eljut valami csillagrendszeren keresztül ŐHOZZÁ. Mert szeretni jó, még akkor is, ha nem ...

A múltunk, mondják: meghatároz minket! Építkezünk belőle, táplál, fejleszt! Ez így is van. A baj akkor kezdődik, ha a múltunk kötődései, rossz tapasztalatai nem engednek mást láttatni, gúzsba kötnek! Kell a múltunk a jelenünkhöz, a jövőnk érdekében azonban használjuk fel tapasztalatainkat, de ne engedjük, hogy befolyásoljon minket. Ha egyszer megcsaltak, átvertek, nem állhatunk úgy a következő kapcsolatunkhoz, hogy akkor ott is megtörténik. Mert nem hisszük el az ellenkezőjét. Ezzel ugyanis két dolgot teszünk tönkre. A saját hitünket, és a másik fél bizalmát. Valahogyan meg kell tanulnunk elengedni a múlt sérelmeit, keserűségeit! Valakinek nem voltunk elég jók? Nem tisztelt úgy, ahogyan azt megérdemeltük volna? Nem küzdött eleget ...

A legjobb alkalmak a dohányzó helyen adódnak arra, hogy a nők, csajok, lányok leginkább kibeszéljék a bennük szunnyadó, mélyen rejlő gondolataikat. Nem egyformák vagyunk természetesen ebből a szempontból sem. Mindenkinek más a fontos, az élete, a tapasztalatai, a neveltetése. Hiszen ezek mind befolyásolják azt, kik vagyunk. Sokfélék! És leginkább mások! Egy a közös bennünk csupán, hogy ha valami fontos a számunkra, rendkívül sok időt töltünk el ennek az átgondolásával. Ez az úgynevezett "agyalás!" Amit a pasik rettentő nehezen viselnek, sőt elmondhatom bátran: Mi magunk is! De mit tehetnénk ellene? Hogyan gyűrjük le? A férfiak hogy csinálják? Direkt elterelik a figyelmüket valami tevékenységgel! Sportot néznek, olvasnak, dolgoznak. ...

A bizalom a mai világunkban egyenesen arányos az emberek felszínességével. Nem bízunk, mert nem érezzük a másikból az őszinte érdeklődést. Mi van, ha nem érdekli? Ha beszédtémául használ? Ha visszaél a bizalmammal?...sorolhatnám még. Idő kell, és magas fokú figyelem, hogy valakiben megbízhassunk. Szépen, óvatosan, lassan közeledve. A megszelídítés folyamatával, amit már a Kisherceg is megtanult, megértett. Bár sajnos kevesen vagyunk, akik ezt megértik. Betartják. Észreveszik. Sokszor kell csalódni ahhoz, hogy megtanuljuk ezt a finom közeledést! Csak közben az is megtörténik, hogy a sok csalódástól annyira bezárkózunk, hogy már ki sem lehet nyitni minket. Ez sem a jó véglet. Találhatunk azért még magunk köré olyanokat, akiknél ...

Belegondoltál már abba, mekkora ereje van a félelemnek? Nézzük csak meg. Félünk az óvodába, mert anya otthagyott minket. Félünk az iskolába, hogy be tudunk-e illeszkedni társainkhoz. Félünk a szüleinktől, hogy leszidnak egy rossz jegyért, hogy nem engednek el a buliba. Félünk az első csóktól, az első szexuális élményünktől, félünk a szüléstől, majd az anyaságtól. Félünk az elkötelezettségtől, a társunkba vetett hitünktől, a főnökünktől, az életünk értelmének megtalálásától…majd félünk a haláltól! Az egész életünket átféljük. Miért? Mennyire jó lenne letenni a félelmeket és vállalni önmagunkat! Elfogadva a korlátainkat is! De mi folyamatosan félünk. A változásoktól, a csalódástól, a pénzhiánytól, a ...