Nagyon szeretném, ha lenne értelme annak, akik vagyunk! Ha figyelnénk egymásra és észrevennénk, amikor fáj! Észrevennénk, ha mélységeinket kiadva bizalmunkat is beletesszük a másik tenyerébe, és ő, kortyolván belőle, megérezné kik vagyunk! A világ tesz tönkre minket? Mi miatt kényszerülünk feladni önmagunkat, és erkölcsi,- társadalmi elvárások között csak látszatként élni? - Ezt nem lehet! - Azt nem szabad! - Emezt pedig főleg nem illik! Persze, van egy alap norma, amit tovább kell adnunk gyermekeinknek. Ezek illemszabályok! Már ezeket is egyre kevesebben ismerik!  Ám azt tovább adjuk-e, hogy hogyan légy önmagad, amiben nincs semmi szégyellni való, s hogyan küzdj saját magadért az élet bármilyen nehéz pillanatában?

Amikor ezt mi magunk sem tudjuk! Mi magunk sem gyakoroljuk, mert valami láthatatlan erő elveszi ebből a világból az emberséget, az érzelmeket, s ezekkel együtt önmagunkat is! Kivel oszthatnád meg mindezeket? Ki az, akit őszintén a Te gondolataid, a Te világod érdekel?

Mi lesz, ha soha nem találjuk meg azt az egy embert, aki minden körülmények között és ellenére megért, mert tudja ki vagy! Aki melléd áll, mert ugyanazt érzi, amit Te!

Hová tehetem az ambícióm, a lelkem mélységeit, ha nincs, aki értékelje? Ebbe bele kell törődnünk, vagy küzdhetünk ellene? Hihetünk-e még abban, hogy egyszer célba talál egy gondolat, és adok általa valakinek valamit, ami előreviszi, segíti, gyógyítja a lelkét! Vagy adjuk fel végleg?

Én szeretném örökké azt vallani, ne adjuk fel! Szeretném hinni, hogy amilyen Én vagyok, olyan lehetsz Te is! Hisz mégis csak egy bolygóról származunk! És szeretnék bízni benne, hogy ha csak egy létezik ebben a világban, csak még egy… megtalál majd! Megért majd! És szeret majd… úgy igazán…egyszer…

Kép forrása: google