A találkozásokról gondolkodom. Miket az élet, a sors, a gondviselés, vagy nevezzük bárminek hoz és visz az életünkbe. A jövés-menésről, melyben nincs a "direkt", de a "véletlen" sem. Megtörténnek. Némelyek nyomot hagynak, mások pedig csak úgy átrobognak. De végtére is mindkettő jelentőséggel bír. Erre most döbbentem rá, mikor is azt gondoltam, hogy nem számít, aztán rájöttem, hogy mégis. Oda kell figyelni az ismeretségeinkre, bármeddig is tartson, bármit is adjon. Mert valamit mindenképpen ad. Ha a jövődből nézed majd vissza, még az is, amit rossznak véltél akkor, amikor jelen volt. Mindenkiben létezik valami, ami hat a másikra, csak észre kell venned. Nyitottnak kell lenned egy teljesen másik lélek, egy egészen különböző élet iránt. Valóban egymás részei vagyunk az egész Univerzumban. Hordozunk üzenetet, gondolatot, amit mindenképp hasznosítani tudsz! De csak ha figyelsz! Rengeteg találkozásom volt az elmúlt időszakban, és őszintén mondhatom, mind értékes is! Tartozom közösségekhez, melyek változatos ismeretségeket hoznak a munkahelyem és a barátaimon kívül. Izgalmas találkozások! Nálam 20 évvel fiatalabbak is. Ami külön érdekes a látásmódjuk, jövőképük, lehetőségeik vonatkozásában. Tanulok tőlük. Sohasem érzem kínosan magam a korkülönbség miatt, szinte fel sem tűnik. A rezgésünk más. De én nem kérkedek a tapasztalataimmal, ők pedig nem akarnak "anyjuknak" tekinteni (amit kifejezetten imádok). Egységben vagyunk egymással. Közösségben, ugyanazon cél érdekében. Nagyon szép dolog ez, és büszke vagyok rá. Ők azonban gyakran jönnek-mennek. Beleszoktam, elfogadtam. Azt gondoltam, már meg sem érint. Rájöttem, hogy valóban minden találkozás hordoz magában valamit, amire mindig emlékezni fogunk. És az emlékek jók, kiteljesítenek. Olykor megszorongatnak, de mindez nem más, … mint a MÚLT! A tapasztalás! Az értékelés és érzékelés, ami elengedhetetlen a fejlődésed szempontjából. Ne kérdezd tehát sose, hogy miért búcsúzik valaki? Miért köszön el, vagy csak libben tovább szó nélkül? Hagy számodra valamit, amihez örökké közöd lesz. Vannak azonban mélyebb búcsúk, amit lehet, hogy egész életedben nem tudsz elfogadni, megérteni. Ami kimarja a szíved, mert egy darabját elvitte magával. Te adtad neki oda, s lehet, hogy ő nem is kérte. Talán nem is tud róla. Ilyenkor nagyon nehéz eldönteni azt, mit adj még neki utolszor magadon kívül. Elmondd-e, számodra mit jelentett ez a találkozás, vagy hallgass és tedd el magadnak némán, örökre. Talán nem érdemes hallgatni, de adódnak helyzetek, amikor úgy érzed ez a jó döntés. A lényeg, hogy bárhogy döntesz, ne ostorozd magad miatta. Nekem egyszer a mesterem azt mondta: „-Minden döntés jó döntés, amit elszenvedünk!” - Ekkor én is épp búcsúztam.

A hallgatással nem fogsz előre lépni, viszont, ha beszélsz, lehet, hogy még fájdalmasabb reakciókat kapsz. Olykor azonban jobb lehet, mint a bizonytalanság, a remény. Én hallgattam, gyáva voltam. Érzelmes vagyok, de nehezen beszélek. Emiatt már sosem tudom meg, mi az üzenet, mi a nyom, ami nem engedi el gondolataimból őt még ma sem. Lehet, hogy mindez csupán ÉN vagyok?

Szeretném tudni, gondolsz -e rám? De persze ez, amit a legkevésbé tudunk meg. Néha érzem, hogy igen. Olyan közel kerülsz, mintha itt volnál.  Aztán rájövök, hogy mindez csak az én képzeletem.  Nehéz! Mert messze vagy, és sosem fogod elmondani, ahogyan én sem. Pedig egyszerűbb is lehetne. Megkérdezni, hogy vagy? És valóban megtudni, hogy vagy! Dobhatnánk egy üzenetet, hogy megváltoztasd a sorsot! Hiszen nem örökre megyünk el! Amíg élünk, nincs semmi, mi elválaszthat, csupán mi magunk! Büszkeségből, önérzetből.

Csak a nem élőktől búcsúzunk örökre! Minden más… lehetőség! Miért nem használjuk ki? Amíg élünk!