Hogyan múlik el egy élet?! Sablonosnak hangzik talán e kérdés, és tovább is lapozol a gondolatra. Hisz túl sekély, vagy túl mély neked. Sekélyes addig, amíg nem felelsz, ám mélyedik, amint eléd tárulnak a képek. Hetven, nyolcvan, kilencven év képei! Emlékei, érzései!

Fiatalság! Reménység! Álmok! S mire a végére érsz... megérted! Rácsodálsz, hogy érdemes! Hogy az élet mégis milyen szép! Minden reménytelenségével, minden szarságával együtt mennyi varázslatot hordoz magában! Ha ott állnál a halál kapujában, biztosan nem akarnál átlépni!

Könyörögnél még egy percért, egy pillanatért! Könyörögnél valakiért, akinek elmondhatod, amit sosem mondtál...

De hallgatsz...most még, mikor megteheted.

Mert még nem érzed... mert azt hiszed nem érdemes, nem értékes a szavad!

Így vagyok ezzel én is. Ez marcangol, fojtogat. És persze hallgatok én is. Elfojtom a szót, csendesen sírok, hogy ne lássák, ne tudják, ne hallják. Elteszem rejtett fiókjaimba az érzést, hogy ne kelljen átélnem, megértenem... hogy ne fájjon, mert azt hiszem, hogy akkor nem fáj... pedig DE!

Csak ... nem akarok emlékezni se rá... az érzésre. Pedig arra, akit szeretek, örökké emlékezni fogok! Életem minden hátralevő pillanatában...

És hallgatok tovább...

És nem tanulok a hibámból soha!...