Január van! Nem kedvelem az év ezen hónapját. Olyan "elmúlós", mint amikor beköszönt a nyár után az ősz. Rosszul érzem magam ilyenkor. Hideg van, nincs kedvem felkelni reggel, fáradt a lélek, fáradt a test. Mit csinálhat ilyenkor az ember lánya? Álmodozik. Eltervezi, mit fog tenni, ha jön a tavasz, ha kisüt a nap. Felvértezi magát a nagy változásokra, a szebb jövőre, a reményekre. Elképzeli kivel találkozna, (mert azt tudja, hogy kivel nem) és szépen felengedi a színes léggömböket az égbe. De ezzel vigyázni kell, mert hajlamosak vagyunk el is hinni mindazt, amire vágyunk. Aztán jön a nagy pofára esés. Nem tudni hány léggömb jut el oda, ahova reptettük, és mennyi pukkad ki belőle útközben. Mégis mi ezt szeretjük! Mi ezt csináljuk! Mert jólesik a léleknek. Még akkor is, ha olykor egész képtelen dolgokat, vagy reménytelennek tűnő álmokat kergetünk. Vajon baj ez? Butaság? Nyomorítjuk magunkat? Kellene hozzá a józan ész, hogy aztán nehogy mi is elszálljunk a lufikkal együtt? Na és? Akkor legalább repülhetünk! Elképzelhetjük magunkat a magasban... ahonnan még nagyobb pofára lehet esni... de megpróbáltuk. Nem is más az élet, mint egy nagy próba. Ha nem sikerül így, talán sikerül amúgy. Eljátszuk százszor, elképzeljük ezerszer, aztán mégis csak úgy lesz, ahogyan lennie kell. De abban mindig biztosak vagyunk, hogy amire vágyunk nem csak a szívünkben van, hanem a terveinkben is. Ettől más az érzés, hogy amit egyesek esztelenségnek tartanak, mi el tudjuk hinni, hogy egyszer valóban megérkezik hozzánk!