Azt mondják, az álmodozás az élet megrontója. Én mégis szeretek álmodozni. Gyakorlatilag az életem ebben telt el. Ne kérdezd, miért! S hogy mikről, az az én titkom. Maradjunk annyiban, hogy eléggé födhöz ragadt, egyszerű ábrándjaim voltak, vannak. Persze az is lehet, hogy csak számomra földhöz ragadt, az élet számára viszont túl sok, túl naív...túl...Isten tudja mi, milyen, hogy aligha válhatnak valóra. 

Bűnösnnek érezzem magam, vagy gyermeteg királylánynak? Higgyjem vagy feküdjek le és álmodjak tovább? Sokan azt vallják, az életet élni kell! Élvezni, tenni amit a pillanat megad, és menni vakmerőn tovább. De vajon az életet jól élni hogyan kell? Kinek, mi a jó? Az, ami nekem? S ha  igen, miért olyan nehéz, hogy ábrándjaim megvalósuljanak? Én vagyok kevés hozzá? Én vagyok gyáva? Talán igen! Talán nem vagyok elég vakmerő! Talán kétségeim vannak, talán nincs elég hitem! Persze a legjobb lenne reálisan megközelíteni az ábrándjaimat.

- Aha, ez jól hangzik, de mi a reális? Mert ha azt veszem alapul, akkor búcsút inthetek mindennek, amiben még hiszek. És az nem jelent mást, mint "világvégét"!

Te hogy vagy ezzel? Te mennyire laposodsz el a hétköznapokban, és hiszed, hogy amit teszel minden nap az AZ A VARÁZSLAT, és az A MINDEN ami kitölti lényed, AKI VAGY! Ha így érzed, fejet hajtok előtted, mert kevés érzelmi hullámvasúton vergődsz át, és tulajdonképpen "kész van" a lelked.

Sajnos én más vagyok. Lehet ez több vagy kevesebb, de a vágyaim, az álmaim és ezekkel együtt az ábrándjaim fogva tartanak! Néha egész kellemes átélni őket, néha azonban maga a  pokol. Kellemes akkor, ha  a felszínen maradva csak lebegek. Pokol akkor, amikor meghatározza hétköznapjaim, s valahogy mégsem valósul meg! Pedig én annyira szeretném! Nem akaratról beszélek, félre ne érts! Akarni erőszakos dolog, az  tényleg nem válik valóra. De vágyni valamire egészen más. Van, amikor tehetünk célunk elérése érdekében, és akkor rajtunk múlik. Ám vannak azok az álmok, ábrándok, amikhez kevesek vagyunk. Talán mert reménytelen, talán mert nem vagyunk rá méltók. Melyik fájna jobban?  A reménytelen, persze, mert az nem rajtunk múlik. Nekem mégis az fáj jobban. Pontosan azért, mert nem tudok tenni sem érte, sem ellene. 

Mi legyen most? Fogalmam sincs. Azt mondanák a bölcsek, engedjem el , ami kínoz úgy, hogy nem tudok tenni semmit. És igazuk van. Miért őriznék valamit, ami csodálatos, amitől többnek, jobbnak éreztem magam, ami csábított, vonzott, magával ragadott, reményt és önbizalmat adott. ????

Ha mindezeket elengedem, önmagam is elengedem. Hogyan és miben hihetnék azután, ha "elengedéssel" felelnék? Mi lenne a tanulság, az okulás? És mi lenne a holnapom?

Ki lennék én?

Ha minden ábrándomat...

... elengedném?

....

(Kép: Internet)