Milyen szép lenne, ha mindig mindent el lehetne mondani, ki lehetne fejezni amit az ember érez. Mindazt ami nyomaszt, amit el kéne felejteni, amin túl kéne lépni, ami örömmel tölt el, ami magasztos, amit nehezen fogadnak be mások. Pont azért, mert súlyos dolgok. Az érzések kimutatása és befogadása egyaránt. Főként annak, aki nehezen bírkózik meg ezzel, aki bezárja magát, aki gyengeségnek titulálja. A művészemberek azonban kifejezetten ebből élnek.

A művészet az a szerencsés érzelmi közeg, ami erre épül. Alkotásaikban benne van mindaz, amit érez, és nem is kell, hogy konkrétan tudja a tényeket a közönség. De érzi! És ettől megvalósul a művész és nézőjének is a katartikus állapot. Ami megkönnyebít. Ami által leteszed a terhed. S amit tudattalanul is értékelni fognak. Erre használom én is a magam kis művészetét. S talán ezért is vonzódtam mindig ezirányban. Hogy kiadhassam, ami kiadhatatlan. Amit nem írnak le szavak. S nem hordozni felesleges terheket! Mosolyogni, szövetségeseket keresni! Vidáman az élet legapróbb csodáinak is örülni, és mindenben megtalálni a szépet! De a világunk elnyom! Nehéz állapot az, amikor sok küzdelem után valamit elérsz, és a környezeted teljesen közömbös iránta. Tudom, hogy ez nem az én hibám. És nem vágyom elismerésre, tömjénezésre, de egy "láttalakésdejóhogysikerült" igazán jólesne. Sokszor úgy érzem az út, ahová a mai világunk tart, nem az én utam! Az én utam, magam vagyok. Ami folytonos keresés, és harc. S mennyivel egyszerűbb lenne, ha semmi nem befolyásolna, csak tehetném, amit kell. Ha az álmok megvalósulnának, csupán attól, hogy az életem adnám érte. Ha a remény nem csak egy lehethogysikerül lenne, hanem a nekedisjutbelőle. 

Azért... ha igazán akarom... nekem is jut belőle...