Megint egy újabb elmúlás! Hogy is van ez? Bár elmondhatná nekem valaki! Vagy épp ő, akivel megtörtént. Hosszú ideje cipelem a terhet, a gondolatot. Valaki volt, élt, és elmúlt. Remélem, hogy a lélek valóban örökké él, és bízom benne, hogy látsz, érzel továbbra is! Bízom benne, hogy nem így akartad, csak így sikerült... bár ettől még nem kerülsz vissza az élők közé. Nagyon kemény lecke Vagy, és nagyon fájdalmas. Nincs magyarázat, csak az érzés!  Te tanítasz! És ez csodaszép lenne, ha alkalmazni is lehetne. Én nem tudom alkalmazni. Annyi mindent megéltem már...annyi mindent vesztettem képletesen és ténylegesen is... mégsem tudok tanulni. Talán a Hit miatt! Amiben ugyanis én hiszek, az sok belőled is való okulás, mégis mindig oly messzinek tűnik a valóságtól. Hogyan lehetne hinni abban, hogy ami ma még van, és holnap már nem lesz, azt te befolyásolni tudod? Hogyan lehetne hinni abban, hogy aki tegnap elköszönt, holnap visszatér? Nem tudom ezeket az érzéseket kezelni! Nem tudnék élni ma a holnap nélkül! S, ha mégis így kellene, tudnám, kinek, mit üzennék, mit mondanék el, amiről eddig csak hallgattam. Bár tudom, talán én is elkések majd. Talán mindenki elkésik! Ezért fontos a MOST pillanata! Mégis vannak helyzetek, amikor a MOST nem léphet színre. Mikor csak továbbengedni kell mindent, mint a lufit engedni szállni, aztán majdcsak lesz valami. Persze, ez a legnehezebb, mert az emberi természet mégis azt súgja, hogy neked kell tenned, hinned, lépned. Különben csakis magadat hibáztathatod a meg nem tett lépéseidért. Talán így is van. Talán mi vagyunk a felelősek sorsunkért, bármit tegyünk, vagy ne tegyünk! Talán életünk és halálunk csakis a mi kezünkben van! Mindezek ellenére, sajnálom, hogy elvesztettem egy jóbarátot! Sajnálom, hogy az élet egy pillanat rossz döntésétől is véget érhet, és hogy ennyire könnyű hibázni! Sosem felejtejtünk el, mi, akik szerettünk!

Próbáljunk meg okosan élni! És legfőképp ÉLNI!!! 

Bármi áron!