Újra szóltál... nem tiszta hangokat, csak mormogtál valamit. De mi az, mit súghat még ösztön, vágy, álom? Mely dallamot dúdolhat azon kívül, hogy felednem kéne téged? S mi mégis az, mi gondolataimban tart?

Persze, tudom... én magam!

Ha csak úgy, nem gondolok rád, érkezik egy álom, ami emlékeztet. Nem hagy elfeledni egy különös vonzás. Ez nem csupán emlék, nem egy szép arc... ez hatalom. Feletted s felettem! Dönthetsz úgy, hogy küzdesz ellene. De valószínűsítem, hogy felesleges. Vesztes lesz a harc! Mert vannak nagyobb erők rajtunk kívül, az agyunkon kívül, mellyel azt hisszük mindent irányíthatunk.

Nem! Ha ez így lenne, sosem volna hibás döntésünk. Sosem kéne vívódnunk szív és ész között. Sosem tennénk fel kérdéseket. Nem értenénk félre egymást, és nem gondolkodnánk hosszasan el egy-egy szón. De akkor mégis mi az értelem és az érzelem közti hatalmas űr, mit hol ezzel, hol azzal vagyunk kénytelenek betölteni? Hol a győzelem, mikor egyik felülírja a másikat? Létezik, vagy csak mi próbáljuk kezelni valamiképp?

A férfi sokszor az eszére hallgat, a nő legtöbbször a megérzéseire, ösztöneire. Az érzelmi komfortra törekszik. A férfi félelmetesen őrzi a komfortzónáját, s ha pillanatra ki is billen belőle, azonnal ésszel uralja a helyzetet. Így siklik félre a két nem gyönyörű találkozása. Az izgalom, a játék, a pillanatnyi öröm megélése. A vágyakozás...

De nem félek, mert álmaimban mindig visszatérsz, szólsz hozzám újra, megérintesz, úgy ahogy sosem mertél...

És ez így megy tovább, míg ki nem hűl érzékeimből a vágy, míg el nem ég az emlék. S míg elmém végleg azt nem mondja: ELÉG! 

( Képek forrása: Internet)