Egy szép tavaszi napon, az erdőt járva összetalálkozott a Hű a Hűtlennel. Épp egyszerre hajoltak le egy szál Ibolyáért, amit a hűtlen érintett meg először. 

- Minek kéne ez neked?- kérdezte a Hű. 

- Megszagolnám!...- felelte a Hűtlen.

- És aztán eldobnád? Ha már nem túl illatos, vagy hervadásba kezd...itthagynád az út szélén...igaz?

- Ennyire nem gondoltam végig. Csak annyira tetszik. - felelte kissé zavartan a Hűtlen.

- Á, értem. Megtetszett, azonnal megérintenéd, leszakítanád, megölnéd! -már kezdett elég kellemetlenül ficánkolni a Hűtlen, a Hű meglehetősen igazságtalannak vélt monológján.

- Nem! Nem jutott ilyesmi az eszembe!- mentegetőzött.

- Miért nem tudod csak messziről csodálni? Ahogy él, ahogy illatozik? Miért akarod azonnal leszakítani?- a Hűtlen hirtelen nem találta a választ. Hosszasan gondolkodóba esett...

- Én... nem gondoltam, hogy ezzel ártanék neki! Szépen virágzott, gyönyörű színe egyszerűen csábított magához.  Vágytam rá, hogy megérintsem. De tényleg miért is? Miért nem mentem el mellette, miután rácsodálkoztam? Miért hagytam, hogy elragadjon a varázsa? Egy pillanat műve volt csupán...

- Igen! - helyeselt a Hű! - Mindig csak egyetlen pillanaton múlik az életünk! A döntéseinket olykor meg kell fontolni! Nem lehetsz ilyen elhamarkodott, meggondolatlan! - szapulta tovább a Hű.

- Nem vagyok! Csak élvezni akartam ezt a csodát!

- Élvezni? Miközben megölöd?

- Nem ölöm meg! Még éppoly illatos!

- Hagyd itt kérlek! Nem lehet a tiéd! - kiáltott határozottan a Hű!

- Miért nem? Miért legyen épp a tiéd?

- Én nem szakítom le. Megnézem, megdicsérem, és megyek boldogan tovább.- felelte büszkén a Hű. - Tudom, hogy ez az otthona! Itt a hely, ahol született, élt, ahol ilyen csodálatos lett, ahol illatozik! Miért fosztanám meg mindezektől?

....

- Igazad van! - törődött bele a Hűtlen. - Miért vesznénk össze ezen az egy virágon, mikor száz és ezer virul még itt! Megyek, keresek egy másik Ibolyát!

- Tudtam, hogy ilyen kicsinyes Vagy! Menj, keress másikat, tele vele az erdő! De tudd! Ugyanilyet sose találsz! Mert a különleges ritka kincs!

- Ritka? Ugyanúgy illatozik, ugyanilyen színekben pompázik...- mondta a Hűtlen s ezzel elindult tovább.

...

- Köszönöm! - kiáltott utána  a Hű! - a Hűtlen csak legyintett a távolból.

- Köszönöm, hogy megtartottad eredeti fényét, varázsát! Azon mivoltát, ahova tartozik! Köszönöm, hogy megmaradhatott olyannak, amilyennek született...minden csábítás ellenére!

....

Ha hiányérzeted marad, és úgy érzed az Ibolyának nem volt választása, akkor vedd figyelembe, hogy a Hű, s a Hűtlen az Ibolya töprengései voltak. Lehet, hogy akaratlanul szakítanak le... Lehet, hogy olykor hagynak tovább élni, virulni eredeti fényünkben.... s olykor jön valaki, aki eltapos!

Ám saját döntéseid alól senki nem ment fel!

Ne hagyd, hogy mások döntsenek sorsod felől!

Légy önmagad, és válaszd azt az utat, amit boldognak hiszel! 

Ha tanulságra vágysz, nézz önmagadba! Lásd meg a magad igazát, és ródd le a magad tanulságait! 

Nincs örökérvényű, általános igazság! Csak a magad igazsága van! Amiben vagy hiszel, vagy változtasd meg! 

Te döntesz! Sorsod a Tiéd!

(Kép: Google)