Ó, az idő! Az a mindig változó idő! Ami hol sok, hol kevés. Hol van, hol nincs. El kéne menni! Le kéne fogyni! Meg kéne tenni! Ki kéne mondani! ... Az időről beszélsz nekem? Szerinted ilyen egyszerű? Mindig van és mindig lesz? Hisszük! Míg észre nem vesszük múlását... Mennyi, de mennyi telt már el... s mi történt közben? Nézd, te magadban! Keresd, kutasd! Az okot, a félelmet, ami gátolt, a kérdésekre a választ (ha volt). A te időddel, te gazdálkodsz! Ha tudnád mennyi adatik belőle, tán bölcsebben bánnál vele. Ám így, a bizonytalanságban jól át kell fontolni mindent. Talán az időd sok ahhoz, hogy valaki nélkül élj, de kevés ahhoz, hogy vele. Talán az időd kevés ahhoz, hogy egyedül légy, de sok ahhoz, hogy szeress. Talán, az idő te magad vagy, s ha nem használod jól, kimaradsz. A játékból, az érzésből, a jelenlétből, a szeretésből. És ha kimaradsz, akkor bármennyi időd is legyen... NEM VAGY! Nem vagy öröm, se bánat, nem kóstolsz ízletes vacsorát, nem vet neked senki ágyat. Nem köszön a szomszéd, nem fizet a góré, nem marad semmid, mire az időd pótlék. Meg kell, hogy állj! Ahhoz, hogy láss! Csak egy pillanatra, nézz a melletted lévő arcra. Mélyülj el gyakran, mert kérdéseidre választ, csak te adhatsz magadnak. Kell, hogy számot vess, hogy változtass, nevess! Ne félj, csak menj előre bátran! Amit a szíved diktál, annak higgy, ne másnak! Fordulj befelé, a könnyed ne szégyeld, s kezdj el abban hinni, aki csak te lehetsz, más nem!