Nem tudom, hová tartunk! Sőt már azt sem elindultunk-e egyáltalán? Hová, merre, mit keresünk? Boldogságot? De az merre van? Ahol a végtelen? Arról sem tudni, létezik-e? Ha kifutnék a világból, hova futnék, és meddig? Meddig tart még, és már megint az emberek hitevesztettsége? Néha úgy érzem, csak a saját farkunkat kergetjük. Beleszédülünk, és soha nem ér véget! Mit hajszolunk ennyire? Mit keresünk? Önmagunkat megtalálni és megtartani a legnehezebb feladat! Folyamatosan befolyásolnak mások, hol jó, hol rossz értelemben. S hogy miért vagyok az, aki? Honnan is tudhatnám? Beleszülettem egy testbe, tartozik hozzá egy lélek is, amit a személyiséggel azonosítanak leginkább. De kit érdekel a lelkem? A személyiséget meghatározni, bírálni rettentő egyszerű feladat. Megérteni a lélek rejtett mélységeit azonban már egy másik folyamat része. A szereteté! Mert a szeretet figyel! A szeretet megért! A szeretet igenis tudni akarja, sőt hallatja a lélek igazi belső hangjait. 

De hol található a szeretet? Ott ül a kirakatban, és sóvárog, hogy vigyél magaddal!? S mi csak az árára pillantunk és már megyünk is tovább! Mert annyira drága... megfizethetetlen! Nem vihetem magammal, soha nem lesz az enyém.

Hiába keresed, nem találod meg! Hiába van neked belőle, és adod másnak önzetlenül, ha nem kapsz viszonzást! Aztán feladod, és már nem akarsz adni te sem. Elfogyott a küzdelem, az erő, a hit! Egyszer csak észreveszed, hogy kihalt mellőled minden, ami eddig életben tartott, amit értékeltél, amiről azt hitted...érdemes!

Csak álmok vagyunk egymás életében. Tovarepülő, múló ábrándok. Aztán eltűnünk hirtelen, és már keresve sem fedezzük fel egymást újra. Kietlen, sivár magányunkban ülünk egyedül, búsan. Így lesz vége. Vége mindennek, amit hajszoltunk. Vége a lelkünknek, amit tán meg sem értett senki. És vége az útnak, amiről azt sem tudjuk, honnan indult. És nem tudom meg lelkemből kinek adtam egy darabot, amit hordoz magában, ami valahol mégis csak ÉN voltam! 

Kép forrása: google