Belegondoltál már abba, mekkora ereje van a félelemnek? Nézzük csak meg. Félünk az óvodába, mert anya otthagyott minket. Félünk az iskolába, hogy be tudunk-e illeszkedni társainkhoz. Félünk a szüleinktől, hogy leszidnak egy rossz jegyért, hogy nem engednek el a buliba. Félünk az első csóktól, az első szexuális élményünktől, félünk a szüléstől, majd az anyaságtól. Félünk az elkötelezettségtől, a társunkba vetett hitünktől, a főnökünktől, az életünk értelmének megtalálásától…majd félünk a haláltól! Az egész életünket átféljük. Miért? Mennyire jó lenne letenni a félelmeket és vállalni önmagunkat! Elfogadva a korlátainkat is! De mi folyamatosan félünk. A változásoktól, a csalódástól, a pénzhiánytól, a hűségtől…Van-e valami más amibe ezt a rengeteg energiát át tudnánk helyezni? Megtalálható-e a nem görcsös állapot, az ezvan lét boldogan, egyszerűen? Ne félj, nem tudom a választ. De szeretném megtalálni! Szeretném, ha ezt a nem túl hosszú földi létünket, amit életnek nevezünk legalább abban a boldogságban élnénk, hogy nem félünk többé. Mennyivel könnyebb lenne, ha nem félnél odamenni a „kedves”-hez, és elmondani neki amit érzel. Ha nem félnél megmondani a főnöködnek, hogy te ezt jobban tudod. Ha nem félnél elmondani mindazt, ami igazság, bármennyire bántó a másik számára. Tudod mikor nem fogsz már félni? Életed utolsó napjaiban, hónapjaiban! Nem gondolod, hogy akkor már késő? Persze jobb később, mint soha, de akkor már a változás számodra nem lesz jelentős. Pedig a cél valójában az lenne, hogy minden amit gondolunk és érzünk valami változást eredményezzen a számunkra.

      Kép forrása: google

Ehelyett álarcot viselünk, hogy leplezzük félelmeinket! És játszunk! Játszuk a jó gyereket, majd a jó diákot. Játszuk a jó beosztottat, a jó szülőt, a szerető, hűséges társat…mindent. Annyit játszunk, hogy már szinte elfeledjük kik is vagyunk valójában. Mi a jó nekünk, mire vágyunk igazán! Akadnak azonban olyan társak mellettünk, akiknek le merjük venni a maszkot, és kicsit láttatni magunkból. De ez miért olyan nehéz? Mert félünk, hogy becsapnak, megaláznak, átvernek, és mi kiszolgáltatottá válunk. Félünk a fájdalomtól. Pedig valójában mi a fájdalom? Rettenetesen rossz érzés, de ha arra gondolunk, hogy elmúlik, mint minden más az életünkben, könnyebben tovább tudnánk lépni. Mi lenne, ha nem törődnénk a fájdalommal? Emlékszel a gyerekkori fájdalmaidra? Ami igazából „csupán” bánat. Felnőttként azt mondod a gyerekednek, jól van, mi ez a bánat a felnőttlét  gondjaihoz képest? Pedig számára ugyanolyan fontos és jelentős. Csak te már tudod, hogy az semmiség, és el fog múlni! Hát akkor? Akkor miért nem tekintesz a saját fájdalmadra is úgy, hogy a jövőből nézve csak egy „nevetséges kis érzés”. Egy történet a sok közül. Hogyan mesélnéd el ma a régi fájdalmakat? Már nem azzal az indíttatással, ahogyan azt megélted, hisz az érzés elmúlt, és az emléke is megkopott. Talán így kellene látnunk minden problémát, és akkor boldogabban, kevesebb ideig hordozva a fájdalmakat élhetnénk. És akkor kevésbé félnénk tőle. Akkor végre levehetnénk álarcunkat, bátran mosolyognánk egymásra, és minden félelemtől mentesen kimondhatnánk: Szeretlek! Akkor is, ha a másik nem. Akkor is, ha ez fájdalommal jár, de mi megtettük A mindent, innentől kezdve nem rajtunk múlik a sors fordulása. Szerintem érdemes megfontolni, megpróbálni! A félelmünk csak elvesz tőlünk, anélkül, hogy bármit adna cserébe. De önmagunkat kinyitva élni, maszk és játszmák nélkül, kaphatunk visszajelzéseket arra vonatkozóan, hogy jó dolgokat csinálunk, hogy jók vagyunk! Így boldogabban élhetünk! Többször bízhatunk és hihetünk, mint félnénk. Hagyjuk abba végre a félést! Tedd le a görcsöket, a sebeket és ÉLJ VÉGRE! Mert élni szép, és mindenki léte értékes a földön! Csak ezt hidd el te magad is!