Ezt érezzük, amikor valakit közel engedtünk a lelkünkhöz. Sőt, nem engedtük, egyszerűen belekerült a kicsi szívünkbe. S mi mit sem sejtve hagyjuk, hogy az érzés ott lebegve egyre erőteljesebben eluralkodjon rajtunk. Egészen addig, míg rózsaszín mámorunkban észre sem vesszük az intő jeleket. Egyeseknek az sem baj, ha az érzés viszonzatlan. Törtetnek, be akarják bizonyítani, hogy boldogságuk tárgyának ők a legmegfelelőbb választás. Mások örökké titkolva, mélyen őrzik magukban az érzést. Csendben sírnak, és a fájdalmukat nem látja, nem érti soha, senki.Kép forrása: google

Csak feszeng a szeretet a világmindenség hullámhosszán, remélve, hogy eljut valami csillagrendszeren keresztül ŐHOZZÁ. Mert szeretni jó, még akkor is, ha nem szeretnek úgy viszont. Még akkor is, ha fáj, mert ez a fájdalom igazán keserédes. Ám, ha több a könnyed általa, mint a mosolyod…vajon megéri?

Csak mi nők szeretünk szeretni? Sóvárgunk ezután az érzés után, mindegy hogyan alakul, csak bennem jöjjön létre, hogy célt érezzek a reggelekben, a napok elmúlásában, a lefekvésekben? Szánalmas ez? Vagy valami elfojtott tudatalatti vágyunk, igényünk, amit mi magunk sem tudunk hova tenni? Kódolva van ez a génjeinkben, mint az anyai ösztön, mint a férfiak szexuális előretörése?

Úgy teremtettek volna, hogy csak mi szeressünk? Nem! Persze, hogy  a férfiak is szeretnek! Rajonganak, a tenyerükön hordoznak. De tudnak-e úgy szeretni, ahogyan Mi? Azzal a sohafelnemadós, végtelenigküzdős, örökkönörökkés szerelemmel? S ha igen, ez miért nem derül ki? Miért rejtőztök a realitásba, az érzelmek valódi megélése elől? Ennyire nehezen viselitek a fájdalmat, hogy egy csepp kockázatot sem érdemel? A szerelem, nektek nem olyan hatalmas láng, mint nekünk?

Én nem hiszem, hogy ekkora különbség létezne közöttünk. Csupán a kifejezésmód, az érzések megélése alakul másképp. Mi lesz, ha ez az egy életünk nem elég ahhoz, hogy ugyanaz a két egyformán szeretni tudó lélek találja meg egymást? Mert mondani lehet a szeretetet, de éreztetni, megélni és megóvni az egy másik folyamat. Tanulható és tanítható? Fejlődünk előző kapcsolataink bukásának tapasztalásával, vagy csak várjuk a csodát? S mikor megjön, ott van az orrunk előtt, csak ránk vár … miért játszuk el próbatételekkel, bizonygatásokkal, hitetlenséggel mindazt, amire oly nagyon vágytunk?

Hová tartanak a lelkek?

Egymáshoz közeledni ma már sokkal nehezebb, mint azelőtt volt. Pontosan azért, mert az internet, a telefonon lévő alkalmazások azt sugallják, hogy azonnal megtehetek valamit, és akkor azonnali reakciót is várok rá. Ha ez nem jön létre kezdődik az agymenet arról, miért nem ír, nem válaszol, nem képes…stb. Innen várjuk a kezdő lökést, a folytatást, és ezzel be is végeztetett a kapcsolat. Elvárások hegyei keresztezik utunkat a megértés, empátia, figyelem helyett. S ez csak arra az útra vezet, ahol az önbecsülésünk, önbizalmunk már keresve sem található meg. És bármit tehetünk, nem leszünk elegek.

Elég jók, elég szépek, elég fiatalok, elég odaadók…elég szerethetők! Míg végül valóban elhisszük, hogy nem vagyunk szerethetők! Mert a rosszat mindig könnyebb elhinni.

Pedig sokszor egy gesztus, egy tekintet  többet el tud árulni, mint a kimondott, vagy írott szavak. Bár már azokból is nehezen értünk.

Talán azok a lelkek akiknek dolguk van egymással, meglátják mindazt ami fontos, amit tudni, érezni kell! Szeretném hinni, hogy az egymáshoz igazán illő lelkek, végül mind egymásra találnak!