Mi az élet? És mi nem az? Mikor gondolsz bele a legjobban létezésed fontosságába, értelmébe? Annyi közhely kering, ami valójában igaz gondolat, csak nem feltétlenül annak kezeljük. De te… vajon mikor nézel szembe velük? Mikor számolsz el halandóságoddal, s mikor teszed fel kérdéseidet?

Az élet egy játék, de túl rövid. Túl rövid ahhoz, hogy minden kérdésedre választ kapj. Van megfelelő pillanat erre? Ezt csak te döntheted el! Félsz? A válaszoktól? Eljön az a pont, amikor ez már nem számít. Csakis az, hogy te vagy-e olyan bátor, hogy feltedd a kérdést? Jobb később, mint soha? JOBB!!! Mert nem marad hiányérzet utána. Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! Ne, akkor sem lesz más az eredmény, de a holnapot is meg kell élni. Mondd ...

Nem volt elég erős. Ám, nem volt elég gyenge sem. Választania kellett ilyen, avagy olyan élet között. Eltiporta önmagát, hogy valaki más lehessen. Azért, hogy szeressék. Azért, hogy ne nézzenek rá ferde szemmel, bambán, szánakozva. Hitt szeretetben, családban. Hitt abban, hogy az aki ő, egyszer megértik majd, s elfogadják. De inkább maradt mégis az, amit a társadalmi normák normálisnak vélnek. Volt férfival. Sőt, szerelemből is. Volt jóval idősebbel, amiért megvetették. Aztán talált valakit, aki őszinte szerelemmel egy életre vállalta fel őt. És gyermeküket! Lett anya. Barátnő. Tanú. Szülő. Feleség. Lett az, akivé lennie kellett... nőként! De ki kérdezte meg, hogy mit érez igazán? Ki törődött vele úgy, hogy meglássa, mire van ...

Újra szóltál... nem tiszta hangokat, csak mormogtál valamit. De mi az, mit súghat még ösztön, vágy, álom? Mely dallamot dúdolhat azon kívül, hogy felednem kéne téged? S mi mégis az, mi gondolataimban tart?

Persze, tudom... én magam!

Ha csak úgy, nem gondolok rád, érkezik egy álom, ami emlékeztet. Nem hagy elfeledni egy különös vonzás. Ez nem csupán emlék, nem egy szép arc... ez hatalom. Feletted s felettem! Dönthetsz úgy, hogy küzdesz ellene. De valószínűsítem, hogy felesleges. Vesztes lesz a harc! Mert vannak nagyobb erők rajtunk kívül, az agyunkon kívül, mellyel azt hisszük mindent irányíthatunk.

Nem! Ha ez így lenne, sosem volna hibás döntésünk. Sosem kéne vívódnunk szív és ész között. Sosem tennénk fel kérdéseket. ...

Hogyan múlik el egy élet?! Sablonosnak hangzik talán e kérdés, és tovább is lapozol a gondolatra. Hisz túl sekély, vagy túl mély neked. Sekélyes addig, amíg nem felelsz, ám mélyedik, amint eléd tárulnak a képek. Hetven, nyolcvan, kilencven év képei! Emlékei, érzései!

Fiatalság! Reménység! Álmok! S mire a végére érsz... megérted! Rácsodálsz, hogy érdemes! Hogy az élet mégis milyen szép! Minden reménytelenségével, minden szarságával együtt mennyi varázslatot hordoz magában! Ha ott állnál a halál kapujában, biztosan nem akarnál átlépni!

Könyörögnél még egy percért, egy pillanatért! Könyörögnél valakiért, akinek elmondhatod, amit sosem mondtál...

De hallgatsz...most még, mikor megteheted.

Mert még nem érzed... ...

Ó, az idő! Az a mindig változó idő! Ami hol sok, hol kevés. Hol van, hol nincs. El kéne menni! Le kéne fogyni! Meg kéne tenni! Ki kéne mondani! ... Az időről beszélsz nekem? Szerinted ilyen egyszerű? Mindig van és mindig lesz? Hisszük! Míg észre nem vesszük múlását... Mennyi, de mennyi telt már el... s mi történt közben? Nézd, te magadban! Keresd, kutasd! Az okot, a félelmet, ami gátolt, a kérdésekre a választ (ha volt). A te időddel, te gazdálkodsz! Ha tudnád mennyi adatik belőle, tán bölcsebben bánnál vele. Ám így, a bizonytalanságban jól át kell fontolni mindent. Talán az időd sok ahhoz, hogy valaki nélkül élj, de kevés ahhoz, hogy vele. Talán az időd kevés ahhoz, hogy egyedül légy, de sok ahhoz, hogy szeress. Talán, az idő te ...

Az a bizonyos boldog új év! Remények, álmok! Szárnyalással összekevert hit. Messzi szívek, messzi tájak. Messzire sodort vágyak! Vajon melyik új évben érhetjük el őket?

Mi lesz, ha nem hiszek már? Ha szívemből elfogy a remény? Ha nem gondolnak rám, s már én sem gondolok rájuk? Kiürülök?! Leszek-e még az, aki vagyok, s még inkább, aki voltam? Lesz-e még szívdobbanás, izgalom, álmodás? Leszek-e még??? Vagy csak testem él makacsul, ridegen. Arcomon néha megrándul egy vonás... talán mosoly, vagy valami más. Lesz-e szó, mit mondani vétek, nehéz, lehetetlen...  mik sejtetnek érzést, de kevesek. Vagy olykor túl sokak! Mi lesz, ha nem marad bennem semmi, csak elmúlt csodák...  elfeledett ábrándok...  kihúnyt tüzek?  Az idő pereg! ... ...

Mi lehet 50 év titka?...

Kézenfogás! Eltökélten, soha el nem engedve! Veled, mégha olykor nélküled is! Érted, értem! Vágylak és féltlek. Tudom, hogy minden ami remény, s reménytelen, a közös küzdelmünk eredménye. Hit benned, s az áltunk létrehozható csodákban! Boldogság! Megoldandó feladatok! Megfejthetetlen rejtélyek! Megvalósítandó álmok! Álmok, mik ha lehetetlennek is tűntek, veled megteremthető! Mert Te vagy Az! Az az ember, akit nem csak szeretek, csodálok! Aki mellett nem azért döntöttem, mert reális elképzeléseim voltak a jövőt illetően, hanem mert szívből választottalak. Abból az érzésből, hogy Te vagy a nekem való!  Abból a döntésből, hogy téged akarlak szeretni egész életemben!

Szavaink, amik igazak... ...

Van a mi és van a te. Van a menj, és van a gyere. Van, hogy valami nem létezik amiben hittél, és van hogy létezik amiben nem hittél. Az élet csodák  halmaza. Ha annak látjuk. Mi magunk alkotjuk, alakítjuk magunkat. Ha folyamatosan másban keressük a hibát, és úgy véljük, mindaz ami nem sikerült a másik okozta,- akkor én ebben a történetben nem szerepelek. Nem veszek részt benne, csak külső szemlélő vagyok. Akkor én élek, vagy más él helyettem? 

Megfelelések sokasága áll előttünk. Ha ez ellenségünk, harcolnunk kell vele. Ám, ha baráti jobbot nyújtunk neki, és partnerként kezeljük, talán lehetőségeket látunk benne. Ami kezdetben nem hangzik jól és nem is érezzük sajátunknak. Az idő azonban mindig a segítségünk.

Lássuk meg ...

Nézem az eseményeket, figyelek. Látok, hallok, bár nem beszélek. Csak forognak a gondolatok, amihez talán jogom sincs, hisz tapasztalatom sincs. Ám annak ellenére, hogy mit nem tudok, sokfélét érzek. Érzek erőt, energiát, összefogást, HITET! Nagybetűs hitet abban, hogy lehet ellenállni, lehet nem hagyni a dolgokat elveszni, meghazudtolni. A mai világunkra leginkább a mellébeszélés, és "mellénézés" a jellemző.  Egyszerűen megszoktuk. Megszoktuk, hogy ezt tesszük, hisz ezt teszik mások is. Miért pont én foglalkozzak azzal, amivel más nem? De most történik valami! "Néhány" fiatal kiáll az egyetemük védelmében, kiáll a saját tanulmányaiért, a JÖVŐJÉÉRT!

Megosztó téma ez, ami az SZFE körül zajlik, pedig csak egy kicsit mélyebben ...

Azt mondják, az álmodozás az élet megrontója. Én mégis szeretek álmodozni. Gyakorlatilag az életem ebben telt el. Ne kérdezd, miért! S hogy mikről, az az én titkom. Maradjunk annyiban, hogy eléggé födhöz ragadt, egyszerű ábrándjaim voltak, vannak. Persze az is lehet, hogy csak számomra földhöz ragadt, az élet számára viszont túl sok, túl naív...túl...Isten tudja mi, milyen, hogy aligha válhatnak valóra. 

Bűnösnnek érezzem magam, vagy gyermeteg királylánynak? Higgyjem vagy feküdjek le és álmodjak tovább? Sokan azt vallják, az életet élni kell! Élvezni, tenni amit a pillanat megad, és menni vakmerőn tovább. De vajon az életet jól élni hogyan kell? Kinek, mi a jó? Az, ami nekem? S ha  igen, miért olyan nehéz, hogy ábrándjaim ...