Nem mondok újdonságot azzal, hogy a világunk elkorcsult! Csak szembesülni nehéz naponta a mai  társadalommal. Aminek persze én is tagja vagyok, mégis úgy érzem, csak kívülállóként szemlélem. Az életet. A hétköznapokat. Mintha egy film nézője lennék. Millió történet, családi állapot tárul elém, én meg bambán bólogatok. Keresem az okot. Az elkorcsosulás első pillanatát. Miből indult ki és hová tart? Gyereket nevelek, akit rettenetesen féltek ettől. Mert tanácsot sem tudok neki adni. A mai helyzetekhez, a mai emberekhez. Mintha a mi világunk évezredekkel korábban lett volna. Csak távolodik minden egymástól, és ez a távolság folyamatosan nő. Emberek magányosan, meg nem értettségben, csöndben élnek. Nem jó semmi, de el nem mondanák! Nem szólalnak meg időben! Nem kiabálják ki annak akinek kellene... az igazat! Majd talán akad valaki akinek egyszer végre elmondhatják. Akkor persze őszinteségről hadoválnak, miközben áthazudták az életüket. De kinek is hazudtak igazán? Panaszok az exekre, akik mindennek az okozói. De önmagukba mikor néztek utoljára? Mikor voltak felelőssei saját sorsuknak? Amikor dönthettek volna, hogy "ez a nem jó" nekem már nem is kell...továbbállok. Online felületeken idegeneknek hazudnak szerelmet, játszanak elszántságot, hogy "végre megjöttél az életembe, most már mindent újrakezdhetek"! De marad az üresség, mert mindez csak fikció. A valóság, barátom ugyanolyan lesz, mint amiben éltél. Mert amíg nem számolsz el önmagaddal, másoktól se kívánj nagy elismeréseket! Amíg újra és újra csak mástól várod az önigazolást, csak más által akarod újjáépíteni magad, addig sikertelen leszel! Éppen úgy, mint azelőtt. És akkor kezdődik minden elölről. Újra lehet Őrá kenni, hogy miért nem vagy boldog és sajnáltatni magad, mennyire rosszul bántak veled.

Sokan el sem tudják képzelni, hogy az egyedüllét milyen jó társ. Általa felmérheted önmagad határait,  mélyen rejlő, elfeledett vágyaid, és olyan úton járhatsz, ahol álmodban sem. Csak félelmetes, igaz? Annak, aki nem tud jóban lenni önmagával. Annak, aki azt hiszi az egyedüllét magányos, szomorú állapot.

- Mit szól a környezetem, ha kimondom egyedülálló vagyok?- 

Tudod, mit? - Semmit! Az egyedüllét nem feltétlenül magány, ám ha van valaki melletted, aki semmit nem ad, csak elvesz belőled, az nem magány? Mikor már egy apróságot sem tudsz elmondani neki, mert nem érdekli, meg se hall, nem figyel. Melléd fekszik, de nem akartok már egymáshoz érni, mert nulla az érzelem. Ez nem magány? Ismerek középkorú nőket, akik hosszú évek óta élnek egyedül. Tudnak nevetni! Vannak terveik! Nem függnek mások véleményétől, és nem hatnak rájuk grimaszok. Nem mondom, hogy jó nekik. Túl sokáig és megöregedni így nem jó. De szükséges ahhoz, hogy  a megfelelő társra találj végül, akkor amikor nem is számítasz rá. Amikor már végleg feladtad. 

Szerintem jót tud tenni a csend addig, míg fel nem ismered újra a hangot; Azt a hangot, ami érted szólal meg, csak neked üzen! Amelyről bizton fogod tudni, mit dalol, hisz megtaláltad már a csendben saját hangjaid! 

                                                                                                                                             (Képek: Picography)