Azt vallom, az élet boldog pillanatok sorozatából tevődik össze, ami nem állandósul soha. De mi történik akkor, ha tudod, hogy egy bizonyos helyzetben ezek a boldog pillanatok nem lesznek többé? Akkor jön a búcsú, az elengedés, a változásba való beletörődés. Nehéz! Ez is egy út a sok közül amit végig kell járni.

-Nem akarom!- dacol a szív!

-Nincs más választásod!- dacol az agy!

És az agy győz...idővel. A szív pedig őriz! Minden emléket, melyet nem töröl el az idő soha!

-Hogyan kéne búcsúzni?-kérdi a szív.

-Nem kell búcsúzni, csak emelt fővel mosolyogva elköszönni! - válaszol az agy.

És az agy győz, mert nincsenek jó szavak, s ha lennének is...nem tudod kimondani őket!

S miközben szíved és agyad egymással harcol...elmarad a pillanat! Elnémul a szó! Rejtve marad egy üzenet, mellyel talán könnyebbé tehetnénk egymás holnapjait!

Egy üzenet, amivel tudathatjuk a másikkal, hogy nyomot hagy maga után. Kaptunk tőle valamit, ami nélkül már nem fogunk élni! Szerintem ez fontos! Ezt a másiknak tudnia kell! De gyávaságból marad a szótlan bólintás, a semmit nem mondó -Viszontlátásra!

- Nem akarom!- DACOL A SZÍV!...

És marad a néma fájdalom, a sötétbe zárt könnyek!

Nem jó ez így! Megérdemli a titkot, a szívben rejlő igaz érzéseket, a jó szót, s az őszinte

-LÉGY BOLDOGOT!

Le kell győzni az agyat, mert szívvel sokkal többre mész!

- Nem tudom hogyan kell!- dacol a szív!...

s csak sír...csak sír...