Mindig van új a nap alatt- szokták mondani, és ez így is van. Mindig meg kell találnunk, azt akik igazán vagyunk.  Már 8 éves koromban felébredt bennem ez az ambíció, az írás. Csak mindig azt hittem, kit érdekelnének az én gondolataim? Ma már egyszerűbb. Bárki írhat bárhová. Épp ezért már túl sok is az ilyen jellegű tevékenység. De valahol el kell kezdeni. Úgy döntöttem elkezdem. És ez jól esik. Ám ki kell várni a pillanatot, amikor a gondolat megindul. Utána jön a többi. Ez olyan érzés, mintha letennéd a terheidet. Új célok, ötletek vezérelnek, amire eddig nem volt idő. Ugyanis elfeledkezel magadról, mikor megszokod hogy mások szolgálatában állsz! Akár a férjedében, a gyerekedében, a főnöködében. Tolod magad egyre hátrébb, mert azt hiszed a te életed onnantól kezdve nem állhat másból, csak a szolgálatból. Szerintem ez nagyon rossz érzés, és nem igaz. Persze a "kötelezőket" meg kell tenni, de ki mondta, hogy add fel magad, mert családod van? Ja, igen, mindenki azt mutatja, hogy mennyire törődik a gyerekével, hogy csak ő a fontos, az értelme az életének! Nagyon nagy hiányérzet lesz azokban az anyákban, akik ezt hiszik. Ugyanis elfeledkeznek arról, hogy gyerekeik felnőnek, elmennek, más viszonyuk lesz. Már nem szólhatnak bele az életükbe, maradnak a ritka hétvégi ebédek. Ott ülnek majd esetleg egymagukban, és azt érzik, milyen hálátlan a gyerekük. Mert nem hív, nem jön, nem áldoz, pedig én feláldoztam érte az életem! Ez sajnos nem korrekt elvárás. Nem kérte ugyanis a gyerek, hogy  anyaként ne éld tovább az álmaid, a neked jót! Ezért én úgy vélem, legyen a gyermekem a boldogsága az életemnek, na de az értelme? Az én életem értelme az én születésemmel kezdődött. Nem önzőségről beszélek, hanem ÉN-tudatról ÉN-képről! Hogyan nevelhetnék jól gyereket, ha nem nézek magamba, nem belőlem indul ki az egész? Ahogyan ő is belőlem létezett. Az én levegőmet szívta, az én táplálékom etette. Ettől függetlenül nem vagyunk alá, -fölé rendelt viszonyban, "én vagyok érte, vagy ő értem" viszonyban. Egymásért vagyunk. "Eszemben sincs, csak úgy a magam kedvére világra hozni téged. Már csak azért sem mert egyáltalán nincs szükségem rád!"- Oriana Fallaci csodálatos, és rettentő mély igazságokat vág az olvasója képébe, miközben azon gondolkodik világra hozza-e gyermekét! Érdemes elolvasni! (Levél egy meg nem született gyermekhez.)

S hogy jó anya vagyok-e vagy sem? Ki dönti el? A gyerekem. Nem más. Nem az, hogy a szomszédom vagy a kollégám hogyan csinálja. Vagy, hogy mások szemében én legyek a "mintaanya". Ha a gyerekem maximálisan elfogadja, hogy szükségem van önmagamra, és ez őt nem zavarja, akkor a helyzet tiszta. És miért zavarná? Miért akarna rosszat nekem a gyerek, miért ne hagyna szabadságot? Miért ne értené? Miért gondoljuk, hogy kevesebbet tud nálunk, és ezáltal nem egyenrangú félként kezeljük. Többet tud nálunk. Mert egyszerűbb és még őszinte. Nincs szüksége a társadalom által kikényszerített játszmákra...mondjuk az iskola erre keményen tanítja. Persze most nem egy néhány éves kisgyerekről beszélek. Az enyém 7 éves volt már, mire vettem a bátorságot, hogy a színházunkba beülhessen az egyik előadásomra. Rettenetesen féltem, de ő nagyon jól viselkedett. Büszke volt rám, és rendkívül élvezte az egészet. Minél többet mentünk, annál jobban szerette. Azokat az értékeket, amiket én kapok a színháztól, ő is megkapja. És ezt már most tudja, érzi. (Már 13 éves. Próbákra jár, és kritizál) Rengeteg impulzusa és emléke lesz, ami visszaköszön az életébe! Szóval nagyon meggondolandó, hogy mit döntünk el a gyerek helyett, anélkül, hogy megkérdeznénk! Nem, nem ártunk vele neki! Azzal csak példát mutatok, ha látja, hogy nekiindulok, hogy céljaim vannak, és nem félek belevágni. Sőt felnőttnek is lehet példa! Kaptam már elismerő szavakat, hogy mennyire nagy bátorság, és becsülendő az, hogy megpróbáltam. Akárhány éves legyek is, nem mondtam le az álmomról! Mert ez, ami igazán fontos! Enélkül nem érdemes élni, hogy tudd, mi az ami igazán boldoggá tesz, ami igazán Te vagy! És ezt senkinek nem hagyhatod, hogy elvegye tőled, mert akkor gyáva vagy! Senkit nem hibáztathatsz a rossz életedért, csak magadat. Mert rossz életed lesz, ha önmagad nélkül kell élj! Nekem 30 évem volt így. Azt hittem más boldogság kárpótol az álmaimért, de tévedtem. NEM! NEM KÁRPÓTOL! És te se hidd ezt! Nem egy férfi, nem egy szerelem, de nem is egy gyerek az, akire rábízhatod a magad boldogságát! Kellenek hozzá, de kell önmagad is! Ahogy egy férfinek "jár" a szabadság, a haverok, a hobbi...úgy neked is jár önmagad! S ha ez problémát okoz? Akkor nem a megfelelő partner van melletted, és ez ki fog derülni, de tudomásul kell venni.

Nagyon nagy felelősséged van erre az egy életre, ami adatott! Mikor majd megkérded, ki voltál, mit tettél, mit hagysz hátra magadból? És csak az a válaszod:- Anya voltam, feleség. És? Mások is azok! Te ki voltál? Kiteljesítetted-e ezt a valakit, vagy pedig növelted az űrt, a feszültséget, ami miatt minden megrekedt aki lehettél volna?

Minden a mélyből tör felszínre. De a mai ember nem néz mélyre, nem érdekli. Beáll a sorba, megy a többiek után. Szíve rajta! Emiatt tud kiüresedni leginkább! Másokhoz viszonyítja az életét, holott ezt nem szabad. Ez is önmagadból indul ki. Nem biztos, hogy nekem ugyanaz a jó, ami neki. Például. Én nemrég lettem egyedülálló. Ez is egy buta szó, leginkább azt mondanám: Szabad. Persze, ha ezt jelenti nekem a kapcsolatom végezte, akkor azt is jelenti, hogy mellette nem voltam szabad. Mert nem is! És ez nem csupán a fizikai, hanem a lelki, szellemi szabadságot jelenti. Más úgy érezheti a helyzetet, hogy "magányos lettem"! Én egy cseppet sem vagyok az! Kérdés azonban, hogy a változással, változtatással mit kezdek? A javamra fordítom? Vagy kesergek azon, hogy otthon nem vár senki, nincs kinek főzni, elmesélni a napomat, miközben mások nyaralni mennek, lakást felújítanak...stb. Csak rajtam múlik melyiket választom. De ehhez az kell, hogy harmóniában legyek önmagammal. Csernus doki szerint, azok akik nem bírják az egyedüllétet, elsősorban önmagukat nem bírják. Igaza lehet. Ez alapján, szerencsére én bírom magamat, tudok belőle táplálkozni, mert sok minden van a mélyben. Tehát ez alapján, valaki sajnáltathatja magát, mert egyedül maradt, én meg élvezem, mert új távlatok nyíltak meg előttem. Nézőpont kérdése. De nem hasonlíthatom össze az én életemet, érzéseimet másokéval. Mert neki ez rossz, nekem jó. És nem mindenki olyan, mint én. Nehezebb is azoknak, akiknek a lelke üres, akik önmagukban kevesek, mert mindig szükségük van valakire. Akiket csak a cselekedetek és más emberek tudják lekötni, feltölteni. Egy paródiában hangzott el:

"- És mieim nincsenek?

 - Önálló gondolatai."

Ők valóban magányosnak érezhetik magukat! De ha hiszel, és figyelsz a saját igényeidre, rálelhetsz, hiszen mindig is benned kellett hogy legyen...az IGAZI ÉN! Nem csak a férfinek jár, hogy a nő támogassa! Rengeteg nő van tele ambícióval, tervekkel. Tudja, hogy hová tart, mert mindig is tudta mi érdekli. Bár lehet, hogy ambíció sincs minden emberben. Vagy csak nem találja, mert annyira elrejtette, elfojtotta. Én azt javaslom keresd meg, és vedd elő! Ott van az, csak higgy benne! 

És használd végre a saját szolgálatodra!