Volt egy nagy álmom! A Színház és Filmművészeti Egyetemre szerettem volna járni. 10 éves korom óta készültem rá. Emlékszem, mikor még gimiben ellógtunk egy napot, és a Nemzeti Múzeum előtt ücsörögve néztem, hogyan készülnek a Színműsök a következő óráikra. Oly nagyon  vártam, hogy végre én  is ott legyek.

Ám azután mégsem léptem át soha azt a küszöböt! Nem, nem azért, mert nem vettek fel. Azért, mert el sem mentem felvételizni. Túl kevésnek, túl gyávának éreztem magam. Ma is nehezen bírkózom meg ezzel az érzéssel, ténnyel. De követtem, és követem mi történik ott. S könnybe lábad a szemem, ha erről hallok...legyen az jó, vagy rossz, mert mindig szembesít óriási hiábbal. Sajnálom! De ez csak egy történet a sok közül. Mégis azóta irigye vagyok mindnek, aki valaha oda járhatott.

Már a lányom is erre készül. Mindent igyekszek megtenni azért, hogy az Ő élete másképp alakuljon. Merjen hinni, s járjon azon az úton, amin szívből járni akar.

Mi lesz az Ő álmával?

Mi lesz sok gyermek dédelgetett vágyával, hogy majd egyszer ők is a deszkákra lépjenek, hogy megvalósítsák önmagukat, hogy adni képesek legyenek, és tudjanak adni! Szakmailag a legnagyobb minőséget kapják ahhoz, hogy a  legjobb művészei lehessenek hazánknak. A magam példájából tudom, hogy meg lehet ezt tanulni máshol is. De ahhoz is ez az Intézmény kellett. Valaki egykoron ennek az intézménynek tanulója volt, és azt adja tovább, amit neki adott. S én, attól függetlenül, hogy nem jártam oda soha, olyantól és onnan tanultam, ahonnan ő elvett. Tudást, tapasztalatot, minőséget. 

Szükségünk van a Színház és Filmművészeti Egyetem múltjára, jelenére és jövőjére!

Szükségünk van gyermekeink álmára, hogy megvalósíthassák azokat...

IGAZ szívvel...IGAZ hittel! 

Amik nem eladók, és nem megvehetőek!

                                                                                                              (Képek: google)