Ugye milyen szép? A menyasszony olyan csodálatos, akár egy hercegnő. Talán nem is akar másért férjhez menni. Az egész ceremónia a közös döntésről, az elkötelezettségről szól. És arról a hitről, hogy leéljük az életünket együtt, jóban-rosszban. Örökké! Boldogan!

Arról azonban kevesen beszélnek mi történik, mivé változott a remélt boldogság 10-20 év elteltével. A minap egy 57 éves nő mesélt boldogtalan házasságáról, bunkónak titulált férjéről. Amikor rákérdeztem megéri-e neki, hogy a közös dolgokért ebben a rosszban éljen, miközben az élete csak elmegy, akkor azt felelte: Az idő nekem dolgozik! Én is hittem ebben sokszor, és éjjel épp azon gondolkodtam, vajon az én életem mindig így marad most már? Létezhet, hogy még megéljek szerelmet, szenvedélyt, és újrakezdjek mindent? Vagy újrakezdeni nem is akarok már? Inkább csak letenni a fejem egy vállra, aki még tud szeretni, akinek fontos vagyok! Aki fogadalom nélkül a mindennapokban bizonyítja nekem a holtomiglan-t. Vagy mindez csak tündérmese? Valami törvény írja elő, hogy ami egyszer szép volt, annak el kell csúnyúlnia? Egyszerűen ilyen az élet, és ebbe bele kell törődnünk? Nem hiszem! Én nem akarok beletörődni! Tudom, hogy mennyi áldozatos és kemény munka, hogy egy párkapcsolatban fenntartsuk a tüzet. Később már az az is elég, ha csak néha meggyújtjuk, hogy egy picit érezzük még a lángot. Aztán ez is elveszik. Nem kell már se láng, se tűz, már egyik fél sem erőlködik, hogy meggyújtsa. Az persze mindenkinek a személyes élete, hogy ez hogyan, mi által alakult így az idővel. És persze vannak szakaszok, amikor még meg lehet beszélni, változtatni a helyzeten! Ha ki merjük nyitni a szánkat! A férfiak notórikusan menekülnek a problémák megbeszélése elől. A nő, ha valamiképp megjegyzi, elkönyvelik hisztinek. Ám ha két érzelmileg érett ember képes sértettség nélkül kedvére tenni a másiknak, belátni a hibát és változtatnia azon, akkor könnyebb lenne. Akkor tovább tartanának a mai házasságok. Sokan azonban úgy vannak vele, hogy az a könnyebbik út, ha nem küzdünk a dolgok javításán. Keress jobbat, ha nem tetszik alapon keresnek ők is jobban tetszőt!  csakhogy a csapda ottmarad. Ugyanis elfeledkezünk arról, hogy ami hiba bennünk van, az a következőnek sem fog tetszeni. A magunk fejlődése és személyiségünk javítása, feltárása érdekében mégiscsak beszélgetni kéne a hibáinkról, igényeinkről, hiányosságainkról!

Vajon vannak még boldog házasságok? Vagy mindenki csak szépítene, ha erről beszélne?

Ha látnánk, ha tudhatnánk minden házasság problémáját, ismerve a benne élőket is, hány boldog házassággal találkoznánk? Hány nem megalkuvó kapcsolattal? Nem lépünk ki a házasságból, mert nem adom a házat, az életet amit felépítettem…stb.

Vajon akik még nem váltak el, csak emiatt nem?

De milyen élet lett ez? Miért féltem annyira, ha egyszerűen nem jó? Miért nem fogjuk magunkat és lépünk ki a rosszból, bármennyire nehéz is, mert az idő elmegy. Egyre öregebbek leszünk, egyre kevesebb lehetőséggel! Erre mindaddig nem gondolunk, míg el nem kezdjük megérezni, ami hiányzik, ami már rég nincs az életünkben, pedig mennyire vágyunk rá. Le kell mondjunk róla végleg? Tudom, hogy vannak szociális helyzetek, amikor lehetetlennek tűnik. És van, hogy az eszünk azt diktálja, maradjunk. Mert már egyszer döntöttem, kimondtam, megfogadtam. Van ekkora hatalma az oltárnál kimondott holtomiglan, holtodiglan-nak? Vagy ez is csak ürügy, és marad a megalkuvás?

A nőnek még mindig a konyhában a helye? Mossa a koszos ruhákat, cserébe néhányszor elmegyünk ide-oda, beszélhetünk vele, mint a kutyával, bánhatunk vele úgy, ahogy nekünk tetszik? Mert ott van, és tudjuk, hogy ott is marad!

Van, hogy a nő a megalkuvó, mert vidéken úgy nevelik a lányt, hogy „neked ez a dolgod”. A férfit szolgálni, a karrierjében támogatni, menni utána, ha az élet úgy hozza. Ismertem ilyeneket. Teljesen biztos volt a fiatal lány, akkoriban olyan 20 éves körüli, hogy a férfit boldoggá tenni annyi, mint jól főzni, és kiszolgálni. Hm…nem olyan ez, mint az állattartás? Nesze egyél, én rendet rakok utánad, mosom a szaros gatyádat. Az ágyban is mindig odaadom magam, hiszen ez neked jár, én meg ezért vagyok neked!

Na neeem! Az állatainkat is etetjük, tisztán tartjuk, néha megsímogatjuk. És van, hogy jobban szeretjük, mint embertársainkat.  Azért ez mégiscsak elszomorító! Mikor nem nevelnek már úgy fiúgyermeket, hogy te dolgozzál az anyagi jólétért, minden másra ott a nő (meg ma már a mastercard).

Régen emiatt maradtak egyben a házasságok? Na meg a szégyentől, amit nem vállaltak fel?

Én ezt nem tűrném! Nem vagyok az a megalkuvó típus. És robotnak, szolgának sem érzem magam. Szerencsére ezt nem is várták el tőlem még, különben hamar véget értek volna a kapcsolataim. A mai férfi rakjon össze egy pörköltet, és csináljon házimunkát, ha az ideje engedi. Mert mi nők is dolgozunk, szaladunk a gyerekért, majd beállunk a konyhába, hogy legyen vacsora…és vége a napnak. Hol marad idő magunkra? Bezzeg milyen jó megnézni a csinos lányokat az utcán, akik kisimultak, fodrászhoz járnak meg műkörmöshöz. (Nyilván nem sikálnak edényt.) Rájuk vágynak a férfiak, mert az már snassz aki otthon van, és persze az nem lényeges, hogy ő miért nem olyan pöpec? Pont azért mert titeket szolgál!

Tisztelet a kevés kivételnek, de hol marad mindezért a tisztelet és a megbecsülés évtizedeken át? Ha már más nem jut a nőnek! Vegyétek tudomásul kedves férfiak, bárhogy is neveltek titeket, hogy ez nem az a világ már! Meg van engedve Nőnek is, aki ugyanúgy ember, mint ti, hogy legyenek céljai, ambíciói, hogy mehessen az álmai után és tündökölhessen több szerepben is. Mert nem mindenkinek elég az anya és feleség szerep. Sokaknak igen, persze! De sokan vagyunk már, akiknek nem! Minket nem kell támogatni? Nekünk csak múljon el az életünk abban amit ti tesztek velünk? Amit ti gondoltok rólunk? És még mindig küzdjünk az egyenjogúságért? Aki így gondolkodik, talán megérdemli a magányt. Vagy keressen olyan társat, akinek ez elég. Aki ezt megteszi és eltűri! Található még ilyen Nő!

Sok boldogságot kívánok!

2018. 06. 11.