Néha csak úgy nézek...magam elé, magam köré. Tudom, hogy minden nap változik valami. A körülöttünk lévő világ, és a bennünk lévő világ is. A bennünk lévő világ önmagunkon múlik. Gyógyíthatjuk, mint egy sebet, élvezhetjük, mint egy ajándékot. Ám ami körülvesz, azt csak befogadhatjuk vagy elutasíthatjuk. Én e kettő közt vergődöm folyamatosan. Sajnos legtöbbször az elutasítás felé hajlok, illetve azt érzem: Nem ez a nekem való világ! Még a gyerekkorom a 80'-as években az volt. Később azonban, ahogy egyre többet értettem magamból, és egyre több inger ért, már nem tetszett. A nagyimmal tudok erről sokat beszélgetni. Ő a 90 éve alatt rengeteg világváltozáson ment keresztül. Neki nehezebb, hisz ő élt abban a korban, amiben még én nem. Azt mondják, nem volt könnyebb. Nem, de más. Értékek voltak, amit nem a pénz határozott meg, és az azzal járó vagyontárgyak, hanem az emberi értékek. Szerettem volna abban a korban élni! Olyan emlékképekkel gazdagabb lenni, mint a becsület, tisztesség aminek néholi áthágása komikus pillanatokként fel,-felsejlene. Mert rosszalkodni azért mindig jó, de csak mértékkel. Apró dolgokban, miken őseink is csak elmosolyodnának. Sokszor az jut eszembe, amikor egy ismert művész, aki egész életében a szakmájának élt meghal, hogy ; ő legalább úgy élt, ahogyan szeretett volna! Úgy élt, hogy emlékeznek rá, mert valamit alkotott, ami maradandó! Amit generációk "fogyasztanak", mert arra érdemes! Vagyis a küzdelmének ára, és eredménye lett! Nem fáj a haláluk, mert csodálatos életük volt! A miénk már nem lesz az! A gyerekeinké meg aztán főleg nem! A mi életünk már csak maga a küzdés... túlélés! Az álmaidra ne is gondolj, és arra se, amit igazán szeretnél, ami boldoggá tesz, ami kiteljesít! Nem ez a dolgod! Papír és protekcióvilág van, örömhajszolás...sikertelenül! Pénz, pénz, pénz! Ha én nem tudok színvonalat adni a gyerekemnek, sajnos ő sem fog tudni. Ez is öröklődik! Az életszemlélet, az életszínvonal. Karinthy Frigyes gondolatai jutnak eszembe, aki már az ő korában azt boncolgatta, vajon mit hagyunk itt az utókor számára, amire emlékezhetnének?

"- vajon, ha látná, olvasná majdan háromszáz, ötszáz, ezer év múlva ezt a jegyzetet valaki, s eltűnődne a régi képen - mi volna hát az a valami, az a vonás, az az árnyalatkülönbség, az a furcsaság, amiről mi most nem tudunk, ami minekünk természetes, s amiről ő első pillanatban felismerné régmúlt idők stílusát, a temetőszagot? Csak a ruhánk, vagy egyéb is? a mozdulatunk, fölényesnek hitt mosolyunk együgyűsége az ő mosolyához képest, melyben már benne van ötszáz előttünk ismeretlen év ismerete?" ..."Vajon mi volna hát az, ami miatt elnéző és atyai mosollyal (mert az utód, mivelhogy többet tud, lélekben mindig atyja az elődnek) így kiáltana fel: "Ó, igen, ezek a drága, régi, régi emberek!... Milyen boldogok voltak a maguk tudatlanságában..." (Karinthy Frigyes: Régen Van)

Ha én a szüleim 60'-as éveinek képeit nézegetem...igenis ez a valami átjön, megfog. Ami azt a kort, szellemiséget, életérzést közvetíti. De hogy mi? Ez titok marad. Nem tudom mi által alakult ki ez bennem, fogalmam sincs azokról az időkről, hisz nem éltem. De láttam filmeket róla, olvastam könyveket. A retró csatornákat bújva ma is kaphatsz képet róluk. Szerencsére. Ám nekem van egy nagymamám, akit megkérdezhetek erről, sőt még a háborús időkről is... és meg is fogok. Mert ő tudja, és én is szeretném tudni.... "

... A szót, a titkot, a piciny csodát,

Hogy megkeressem azt a másikat

S fülébe súgjam: add tovább.

(Karinthy Frigyes: Előszó)

2017.04.20.

                                                                                                       Kép forrása: google